Eljött ez a nap is

2025. aug. 05., kedd. István vmikor 2011. február végén vagy március elején láttam utoljára. Nem tudom, hogy a korábbi ígéreteihez képest, írta, hogy találkozni kéne, még a végén találkozunk, hogy elkérte már korábban a telefonszámomat, ... vajon most mi változott...? Nem tudom. Nem tudom, hogy most mégis miért akart látni. Egy biztos, én már öreg vagyok ahhoz, hogy bujkáljak vele, mert neki élettársa van. Hogy bejegyzett kapcsolat-e vagy csak ő nevezi így, nem tudom. Rohadt kíváncsi vagyok, de nem kérdezek sokat. Beszélt ő magától és bizony fájtak azok a dolgok, amiket mondott. Mielőtt jött, telefonon jelezte, hogy mikor ideér, felhív, hogy nincs-e nálam vki, unokák vagy bárki más. Tehát, ezt is titokban tette, hogy eljött hozzám.

Nos, kedden reggel gyönyörűen rendbe tettem a lakást és magamat is. Előző nap megcsináltam a fagyit és délelőtt frissen sütöttem 1 sósat. Leveles tésztából, sonkával, sajttal, baconnel, szezámmaggal. Nagyon finom volt, ízlett Istvánnak is.

Leveles tésztából készült sós cucc.

Úgy beszéltük meg, hogy 11-re jön. Így is volt, valamivel még hamarabb is ért ide, de én elkészültem mindennel. Előtte hívott, hogy biztonságban érezze magát. Aztán megérkezett. Hát, elég dundi. Nagy pocakja van és a feje olyan kerek, mint 1 palacsintasütő, de tényleg. Én azt gondolom magamról, hogy kevesebbet változtam az elmúlt közel 14 és fél évhez képest, mint ő. Mondjuk, el is mondta többször, hogy nem változtam, nem változtam - mármint én. Ez persze nem igaz, de láthatóan elismerő tekintettel mért végig. Laza cucc volt rajtam, hiszen pár kilót én is felszedtem és a régi feszes ruhák nem előnyösek, nem is érzem magam jól az ilyenekben.

Körbevezettem a lakásban, oly nagy érdeklődést nem mutatott, de megnézett mindent, rövid időt az erkélyen is eltöltöttünk, tetszett neki a gyönyörű panoráma, aztán bementünk és leültünk a szobában a fotelekbe kissé távol egymástól. Az én családomról nem nagyon kérdezett, de ennek örülök, mert nem is szerettem volna túlságosan kiteregetni a családi szennyest. Apuról kérdezett, az öcsémről is, amire persze válaszoltam, hogy apa elhunyt és az öcsémmel nincs azóta kapcsolatom. A gyerekeimről nem is tudom, hogy kérdezett-e vagy csak az unokákról.

Aztán mesélt Éváról, az élettársáról, aki - szerintem - jól odatartotta neki a valagát és ezzel megfogta Istvánt. Kérdeztem, hogy ez az a nő-e, aki már akkor megvolt neki, mikor még mi is kapcsolatban voltunk. Azt felelte, igen.

Mindent tud Éva családjáról, a gyerekeiről, azok párjairól. Semmi nem maradt meg bennem, de ömlött belőle a szó. Annyit tudok, hogy 3 gyereke van, a legfiatalabb még Évával él vhol - talán - Szirmán 1 családi házban. Nyilván, ők már 1 család. Az én családomat sosem akarta felvállalni.

Elmondta, hogy Évának nem volt meg a 40 év munkaviszonya, amivel elmehetett volna nyugdíjba, de abbahagyta a munkát és gyakorlatilag István tartotta el nyugdíjig. Gondolom, hogy most is rendesen támogatja anyagilag, amit velem sosem tett, ezt meg is mondtam neki.

Elmeséltem nagyjából ezeket a dolgokat 1 barátnőmnek és arra jutottunk, hogy ez a bizonyos Éva valszeg a takarítónője lehetett Istvánnak. Ezt még nagyon szeretném kideríteni😄

Azt is elmondta István, hogy hét közben egyedül van otthon, mert ő így szereti, a nője hétvégenként jár hozzá, akkor főz és, hogy milyen jól főz. Lehet, hogy tényleg jól főz, azért lett ilyen dagadt István.

Kicsit nosztalgiáztunk és bizony a 77 éves István férfiassága - hogy is mondjam - teljesen felébredt, pedig nem is vett be semmi tablettát - mondta ő. Kérdeztem, hogy miért? Szokott? Azt felelte, hogy ha kemény menet vár rá, akkor igen. Persze, nem kérdeztem, hogy mit jelent neki a kemény menet, hogy kell ezt érteni. Nem kérdeztem. Mindenáron azt akarta, hogy érezzem én is az ő férfiasságát, de totálisan elzárkóztam. Nem volt tőle boldog, mint utóbb - levelezéskor - kiderült.

Ettünk a sós cuccból, ittunk alkoholmentes sört és adtam neki fagyit saját készítésű eperdzsemmel. Ízlett neki.

Több, mint 2 órát volt nálam, aztán elment. Lekísértem az autójához, mert meg akartam nézni az új Mercijét, amiben én nem ültem és nem is tudom, hogy valaha fogok-e.

Így telt a nap számomra legfontosabb része. Nem mondom, hogy boldog voltam a végén. Azt a mellőzöttséget éreztem, amit éreztem még akkor, amikor úgymond együtt voltunk. Csak 1 luk voltam neki, nem több. Illetve, nem is tudom. Egy biztos, azt ki merem jelenteni, hogy nyomot hagytam az életében. De én nem várhatok egész hátralévő életemben 1 olyan férfira, akiről biztosan tudom, hogy sosem lesz az enyém. Jó lett volna vele megöregedni.

Este írtam neki 1 e-mailt, megköszöntem, hogy itt volt, hogy jól sikerült a találkozás, pedig féltettem magamat, igen, magamat, méghozzá azért, hogy elérzékenyülök és sírni fogok, pedig ezt nagyon nem szerettem volna. Sikerült. Vmit visszaválaszolt, amire én megint írtam, de ő már arra nem válaszolt. Az elmúlt több, mint 14 és fél év alatt mindennemű levelezésünk így ért véget. Váltottunk néhány levelet, aztán én írtam, ő meg nem válaszolt. A látogatása óta nem keresett. Telefonon sem. Nem mentettem el a telszámát 2 okból kifolyólag. Egyrészt - sajnos - tudom fejből... Másrészt sztem nem fenyeget az a veszély, hogy túl sokat beszélnénk. Most arra számítok, ha mondhatom így, talán legközelebb születésnapomkor fog jelentkezni októberben. Talán... Meglátjuk... És, ha így lesz, akkor készülnöm kell rá, hogy mit és hogyan reagáljak.

Másnap, szerdán postán voltam és Pennyben.

Nem volt jó visszaemlékezni, határozottan nem.

Folyt köv.