Apa lejött húsvétra. Itt volt már pénteken és majd hétfőn megy haza. Nehezen viselem. Kiszolgálom őt, egyfolytában mosogatok, cserében túl sok segítséget nem kapok.
Ott áll fölöttem és nézi, hogy a csurgatóba az elmosogatott tányérokat az aljukkal kifelé vagy befelé teszem bele. Azért is szólt, hogy a kemény tojást 10 percig főztem, nem csak 6 percig.
Minden húsvéti nyulat megvettem, kivéve Katának a gyümölcsöt. Már többször volt, hogy gyümölcsöt kért, ezért is gondoltam most ismét. Csokit is kap, olyan ezer forint értékben, amit el is mondtam apának és az egyiket meg is mutattam neki. Persze nem emlékezett rá.
A szitu a következő volt:
Vivike ma költözött fel végleg Pestre, illetve Budára, de előtte még eljöttek ebédelni, elköszönni, húsvétolni. Vivike hozott csokit nekem is és apunak is. Miután Vivikéék elmentek, azt mondta apa, hogy adjuk oda az ő csokiját Katának. Erre én: Katának ne, akkor inkább nekem, ha neked nem kell - mondtam apunak.
Mire apa:
NA, NEKED, AZT MÁR NEM!
Na, erre kibuktam kicsit. Elkezdtem mondani, hogy Katának ott van a csoki és gyümölcs is, én persze nem érdemlem meg.
Erre apa:
ÁLLJ, KUSS LEGYEN!
Ezt mondta nekem!
Nem emlékezett a csokira. Emlékeztettem és megmutattam neki azt, amit már 1x megmutattam. Láttam rajta, hogy eszébe jutott.
Nos, kissé kiakadtam ettől az egésztől. Nem pihenek semmit egész húsvét alatt, mert főzök, sütök, mostam és takarítottam. Mert más az, ha csak magam vagyok és úgy kell készülnöm a gyerekeket vendégül látni. De, ha már itt van apa, kicsit segíthetne. Na, jó 1 kicsit segített, de le is intett, hogy ne panaszkodjak, mert minek hívom meg a gyerekeket. És más az, ha csak magamról kell gondoskodni, de most naponta 3x aput is kiszolgálom. Elé teszek mindent és mosogatok. Egy kávés pohár nem sok, annyit nem mosott el.
Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy megmondom neki, legközelebb csak akkor jöjjön, ha tisztességesen képes beszélni velem, mert különben nem látom szívesen. Öreg vagyok én már a közel 57 évemmel ahhoz, úgy beszéljen velem, mint, akit a seggéből rángat ki.
Nyáron le akar vinni a Balatonra. Én nem megyek, ezt már megmondtam az öcsémnek is.
Vivike mától fővárosi. Mikor eljött az elköszönés ideje, hosszan egymás nyakába borultunk, én sírtam, mint most is, ő könnyezett és mondta, hogy majd küld képeket a lakásról és persze jönnek is.
Túl sokat nem találkoztunk, de most, hogy tudom, hogy már 200 kilométerre van tőlem, így... nem tudom, egyelőre olyan furcsa, nem túl jó érzés.
Ugyanakkor a dolog másik oldala az, hogy megvalósítja azt, amiről én csak álmodom. Imádom Pestet, sosem éreztem magamnak ezt a mocskos, cigányos várost, ahol élek és teljesen felébredt bennem a vágy, hogy nyugdíjas koromban próbáljak meg felköltözni én is Pestre.
Úgy legyen.
