A ma reggelem

Bunkó emberek vannak és empátia sem szorult beléjük 1 mákszemnyi sem.
Szóval, vannak kollégák, akik ugyanabban az időben járnak reggelente dolgozni, mikor én. Bázs például szinte minden reggel elmegy mellettem a kocsijával, de soha az életben fel nem vett volna. Nem mondtam neki egyetlen egyszer sem semmit és nem is fogok, mert nem vagyunk olyan konszenzusban. Hát, ő ilyen. A kollégái nem nagyon kedvelik, de mondhatnám úgyis, senkiről nem tudom, hogy kedvelné. Neki meg aztán tök mindegy. Elég nagy arc.

Tással más a munkakapcsolatom. Neki megmondtam, hogy elmegy mellettem reggelente. Mondtam, hogy soha senki, de senki nem megy gyalog azon az utcán hajnali 3/4 6 körül, csak én, nem nehéz észrevenni. Na, meg is állt néhányszor.

De ma, túltettek mindenen. Leszálltam a buszról és át akartam menni az út másik oldalára. Szépen, egymás mögött elmentek előttem, ahogy álltam a járda szélén és még csak arra sem voltak képesek, hogy átengedjenek.
Na, ezen kicsit felhúztam magam. Rosszul esik mindig, mert én biztos nem lennék ilyen, nem lennék rá képes. Nem is értem magam, hogy miért nem szoktam már meg, mert ez van több, mint 10 éve, mióta itt dolgozom. Talán  azért nehéz feldolgozni, mert az előző munkahelyemen az autósok bizony megtöltötték a dolgozókkal az autóikat és kirakták őket 1 buszmegálló közelében. Itt - szó szerint - 2-3 ember kivételével mindenki autóval jár, de érzéketlenek.
Lehet hideg tél, sötét, eshet az eső vagy süthet a Nap, ezek engem akkor sem fognak felvenni, ha négykézláb mászom befelé.

Na, ilyenek miatt nem fogok nyugdíjas búcsúztatót tartani.

Ezer éve

Múltkor azt adtam címnek, hogy rég írtam. Ha akkor azt írtam, akkor most azt kell, hogy ezer éve nem írtam, vagyis majd' 2 hónapja. Mindig elhatározom, hogy írok, aztán nem lesz belőle semmi. És meg is magyarázom magamnak, hogy miért nem. Igazából velem nem történnek nagy dolgok, ami jó is, meg nem is. Elvagyok a magam kis langyos vizében. Szeretnék írni, akár naponta 1 keveset. Ami épp eszembe jut, amit épp láttam aznap, de valahogy sosem jön össze.

Most az az apropó, hogy megvolt a bérfejlesztés. Ami kiakasztott - kínomban nagyon röhögtem -, hogy 225 forint a vége. Vagyis valahány ezer és 225 forint. Jó, megkaptam az előírt százalékot, fogjam be a szám és az a százalék valóban pont így jött ki. xxx.225.- Ft. A jó édes anyukájukat, hogy nem voltak képesek felkerekíteni 500-ra. Ha azt mondom költsék gyógyszerre, akkor nem jót kívánok, mert az kevés.

Hát, ilyen az én cégem. Jövőre nyugdíjba készülök, de engem nem segítenek semmivel --- gondolok 1 kis plusz pénzre, ami esetleg megnyomná a majd a nyugdíjamat. Sőt, volt olyan, hogy az átlagosan megengedett százalékot sem kaptam meg. Aki nem adta meg, azt most persze veri a jó Isten, mert a gyereke beteg lett. Olyan beteg, hogy abból sosem lehet kigyógyulni, de ez rajtam nem segít és mindemellett még sajnálom is a családot.

Mert én ilyen vagyok.