Telefon

Hülyeséget csináltam ma, de igazság szerint, régen készültem rá. Felhívtam Istvánt. Ha nem is írom, még mindig sokat gondolok rá.

Szóval, felhívtam bentről, persze nem szóltam bele és a telefon nem jelzi ki, hogy honnan hívom. Nagyon gyorsan felvette, 2 csöngetés után. Azt mondta: Halló, halló. A hangja vidámnak tűnt és úgy véltem felismerni, mintha a dolgozószobájában lett volna. Akkor szólt így a hangja, mikor a dolgozóban vette fel a telót.

Gyorsan letettem, így hihette azt is, hogy valami téves hívás volt.  Teljesen felzaklatott a hangja, a gyomrom remegett utána, alig bírtam a munkámra koncentrálni, de jó volt hallani a hangját.

Miért is? Csak, mert hülye vagyok. De lehet, hogy máskor is megteszem. Aztán, ha 70 éves lesz, akkor majd bele is szólok a telefonba. (Ha még élek.) Nem fogja megismerni a hangom. Kár. Annyira kár és annyira rossz és mennyire szerettem volna vele és mellette megöregedni. Ha kellett volna, akár az egyik vesémet, tüdőmet, a májam 1 darabját, bármit odaadtam volna neki, ha pont az kellett volna.

De én nem kellettem így, ahogy vagyok.