Ma a hajnali sétánknál majdnem frászt kaptam. Ahogy az iskola másik oldalára értünk, látom, hogy 1 nagy kutya megy egyedül pont abba az irányba, amerre mi mennénk. Gondoltam, elmegyünk 1 darabig, aztán visszafordulunk. Az a rész, amerre a kóbor eb ment, sötét, bokros és főleg teljesen kihalt reggelente, ezért döntöttem úgy, hogy visszafordulunk. Igen ám, de a másik irányból is jött 1 nagytestű kutyus, szintén egyedül. Sajnos, őt már jól ismerem. Legalább 4-5 napja itt kóborol a telepen. Valamelyik nap majdnem odajött Bonikához, de rászóltam és rögtön odébbállt. Sajnálom, nem találja a hazavezető utat. Megáll a kertes házak előtt, néz befelé, de nem tudok rajta segíteni.
Nos, ő meg abba az irányba ment, amerről mi jöttünk, illetve amerre visszafordultunk. Jól megelőzött minket. Mindaddig, míg veszélyt éreztem, Bonikát ölben tartottam. Mikor elment ez utóbbi kutyus is, akkor letettem, szimatolhatott tovább és még az az öröm is ért, hogy a kollégám, aki alkalmanként jön értem kocsival, ma korábban ott volt. Így, mikor őt megláttam, már biztonságban éreztem magunkat.
Nem 1 nagy történet, tudom, de félek a kóbor kutyáktól. És nem magamat féltem, hanem Bonikámat. Egyem a pici szívét, ő majdnem 79 évesnek számít emberi években mérve ♥ ♥ ♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése