Felhívott ma az öcsém, büszkén újságolta, hogy sikeresen letett 1 vizsgát és mellesleg 1 mondatban megemlítette, hogy apunak majdnem tüdőgyulladása van. Ez az ő korában már nem veszélytelen, akkor erre majd visszatérünk - mondtam.
Ezt követően 35 percen át hallgattam, ahogy elmesélte a vizsgáját, meg több általam nem ismert ismerőséről beszélt, azoknak a problémáiról, amin ő talán majd tud segíteni ezzel az új dologgal, amit most tanult. Néha belehümmögtem és elmorzsoltam 1-1 igent. Majd közel 37 perc telefonálás után elköszönt, hogy neki mennie kell, mert dolga van. Érezte a hangomon, hogy valami nem stimmel, mire mondtam is neki, hogy gondoltam hátha én is szóhoz jutok, mert neki van kivel beszélgetni, de nekem nincs. Hát, majd visszahív - mondta -, de most Karcsi haját be kell festeni.
Mondtam, hogy ne hívjon, már nem lesz hozzá kedvem.
És ez az esetek 90 %-ában így van. Felhív, elmondja, amit akar, de meg nem kérdezi, hogy nekem van-e valami mondanivalóm.
Nem is fogom hívni, nem érdekel. Meguntam. Sosem kíváncsi rám. De most eljutottam oda, hogy nem is akarok neki mondani semmit.
Pedig milyen örömmel meséltem volna a szombati menyasszonyi ruhapróbáról...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése