Vivi

Ma van a névnapja Vivinek. Vivien. Milyen szép név. Igazából anya választotta.

Vivivel sem könnyű, csak úgy, mint apuval. Nagyon csúnyán beszél velem. No, nem káromkodik, hanem minden szavamra úgy reagál, mintha személyes sértésnek venné. Egyszerűen nem tud tisztességesen hozzám szólni. Leginkább csak akkor szól hozzám, ha kérdezek tőle valamit. Elereszti a füle mellet és emelt hangon, flegmán visszakérdez: Mi van?

Nekem ez eléggé fáj. Nem beszél meg velem semmit, nincs rám szüksége. Már nincs. Mikor itt lakott nálam, akkor is úgy éltünk 1 lakásban, mint 2 idegen. Ez régóta így van, de mindig fájni fog. Majd egyszer talán rájön, hogy mit vétett ellenem, illetve a lelkem ellen. Sosem kapok tőle semmi kedvességet. És persze segítséget sem. Mert nekem néha jól esne, ha azt mondaná, hogy anya, tudok olcsón hozni Vanisht, kérsz esetleg? De ő ilyet sosem fog kérdezni tőlem.

A mai ünnepi ebéd előtt is mindenki bent nevetgélt a szobában, én meg egyedül gürcöltem a konyhában. Végül rászóltam, hogy segítsen megteríteni. Nem volt más választása.

Tudod mit szeretnék? Ha mondjuk 1 negyedévben egyszer, engem is meghívna valamelyik gyerekem mondjuk 1 vasárnapi ebédre. Engem ugrálna körbe valaki. Csak nagyon kicsit és csak nagyon ritkán. Úgy szeretném. Én havonta hívom meg őket ebédre, ennyire futja a lehetőségeim keretein belül.

Most kicsit padlón van a lelkem. Közeleg karácsony. István átvert, nem jelentkezett a dél-afrikai útja után. Írtam neki több levelet is (én hülye), de nem válaszolt egyikre sem. Pedig, mikor október első felében írt a találkozás lehetőségéről, lelki szemeim előtt már azt láttam, hogy az ünnepeket együtt töltjük.

Istenem, milyen bolond, bolond nő vagyok. Egy örök álmodozó.