Tegnap reggel

Borzasztó megrázkódtatás ért tegnap. Az egyik kolléga minősíthetetlenül viselkedett velem. Ez egy olyan kolléga, akiről úgy gondoltam, hogy elég jóban vagyunk, kifejezetten jó munkakapcsolat van közöttünk és tisztelettudó irányomban.

Hát, jó nagyot tévedtem.

Az utóbbi időben már többször nem tetszett, hogy bejött az irodámba, megállt az asztalom előtt lévő pultnál és tök mindegy volt, hogy én épp eszem vagy a pénztárat számolom vagy bármit csinálok, amit ő mondott, az azonnal kellett. Legtöbbször 1 szar szállítólevelet kellett megírni, amit bátran megtehetett volna ő is, hiszen van neki is szállítólevél tömbje. Amíg odajön hozzám, kigondolja és lediktálja, hogy mit írjak, addig ő 2x megírhatná ugyanazt. Alkalmanként már kissé pipa voltam.

Tegnap reggel bejön, odatol 1 kis fecnit az orrom alá, rajta 1 csomó anyagszám, hogy neki ezek kellenek a raktárból. Mondtam, hogy most nem. Pénztárat kell zárnom, bérköltséget kell zárnom és éves leltár van az anyagraktárban.

Nagy dühösen visszavette a papírt, hogy majd akkor ő megoldja.

Mérges voltam, de ennyi. Hozzá kell tegyem, hogy a kolléga meglehetősen hangulatember.

Pár perc múlva mentem a folyosóra fénymásolni és hallom, hogy a konyhaajtóban kiabálva engem szidalmaz az igazgatónak. Hogy ő úgy meg tud engem szopatni, ahogy akar, mert nem érek rá, meg nem is tudom, szinte kikelt magából.

Nem tudom visszaadni azt, amit hallottam, de ocsmány volt, érted? Ocsmány. Olyan rosszul lettem utána, olyan szívdobogás jött rám, hogy azt hittem ott dobom fel a talpam. A szívem szó szerint dörömbölt kifelé a helyéről.

Sírtam is.

Egy darabig csak ültem a székemben, bámultam a monitort vagy néztem kifelé az ablakon, de aztán lassan megnyugodtam és muszáj volt dolgozni, nem kamuztam, tényleg sok dolgom volt.

Később bejött a kolléga és bocsánatot kért. Kerek-perec megmondtam, hogy nem tudok megbocsátani. Hogy ő meggondolatlan volt, megbánta, satöbbi, hogy beszél az igazgatóval is, hogy nehogy valami bajom legyen ebből és ígéri, hogy nem tesz alám egészen, míg nyugdíjba nem megyek. Valami ilyesmit mondott.

Munkakapcsolatban kell lennem vele, mert olyan a munkaköröm, de

Feri, nem fogok megbocsátani soha!

Kimutattad, hogy igazából ilyen vagy felém. Múltkor "lebutáztál", legközelebb hülye leszek és vén szar, mert a korban a fiam lehetnél.

Nagyon csalódtam benned és azt kívánom, éld majd meg, hogy a lányaid így beszéljenek valakiről, ahogy te beszéltél rólam.

Persze, hogy hiányzik...

Persze, hogy hiányzik...

Először csak ennyit akartam írni, nem többet. Mert miért magyarázkodjam még mindig. Hogy porszívóztam és a szőnyegre vetett árnyékokról még mindig azt hiszem, hogy ott 1 kis pisifolt. Hogy eszembe jutott, mikor kb. 1 éve olyan nagyon beteg volt. Összefosott mindent. Borzasztó volt. Ő rosszul volt, én meg volt, hogy fostakarítással kezdtem hajnalban a napot.

Akkor döntöttem el, hogy többet nem gyógyíttatom, ha beteg lesz. Nyárig húzta...

Néha rám jön a sírás..., mint most is.

Nincs nap, hogy ne gondolnék rá.

Persze, hogy hiányzik...

Egy régi munkatárs

Ma láttam Zelmát a Pennyben. Szar érzés volt, szinte menekültem előle, nehogy ő is meglásson, pedig nem is néztem ki rosszul --- szerintem. Végül nem is tudom, hogy látott-e...?

Nem volt egyedül, 1 számomra ismeretlen de tőlem jóval fiatalabb nővel volt. A nő mosolytalan, kiss egykedvűnek látszott, míg Zelma olyan volt, mint 1 felhúzott fajdkakas. Hogy is mondják? Dürgés, mikor épp kismadarat akarnak csinálni. Szóval, Zelma dürgött:-))) De hülyén hangzik:-)

Vásárlás közben fülig ért a szája, gondolom ontotta a poénjait, ahogy szokta.

Azon gondolkodtam, hogy miért is zaklatott fel annyira, hogy láttam őt? Hát, leginkább azért, mert felszakította a régi sebeket.

Eszembe jutott István, hiszen mindannyian 1 munkahelyen dolgoztunk. Arra gondoltam, Istenem, mi lenen, ha meglátnám 1x Istvánt? Remegő lábakkal, tán még a világból is kirohannék.

Az is eszembe jutott, hogy Zelmával igen jó:-) barátságban voltunk, nagyon tetszettem neki, ezt kerek-perec megmondta. Azt is mondta, hogy ha elválik, (elválna) szívesen élne velem.

Mindezek ellenére legalább 2x hülyét csinált belőlem. Levelezgettünk, aztán 1x csak se szó, se beszéd, lelépett. Nem rövid időre, hanem hosszúra. Aztán újra felbukkant, mintha misem történt volna, holott nekem azért eléggé zokon esett, hogy szart rám magasról.

Sőt, az e-mail címét is megváltoztatta.

Hát, szarok rá én is, bár a humorát nagyon szerettem. Én nem tudtam olyan faarccal menni mellette, mint a nő, akit a boltban láttam vele.

Csak a múlt, az a fránya múlt...

"Barátnői" élmény

Nem is tudom, hogy barátnők vagyunk-e? Nem. Nem hiszem. Ez nem igazi barátság, inkább csak én erőltetném.

Ha én nem hívom fel, ő sosem csörög rám, pedig számtalanszor mondtam, hogy csak csörgessen meg, visszahívom, de sosem tette. Még akkor sem, mikor meghalt a kutyája. Bezzeg én rögtön felhívtam, mikor Bonika elment, de ő csak akkor mondta, hogy meghalt a kutyusa, mikor én hívtam, mert már rég beszéltünk. Na, neki ilyen problémája nincs, hogy régen beszéltünk, mert sosem hív.

Az imádott kutyáját ott hagyta az állatorvosnál abban a hitben, hogy úgyis elhamvasztják. Pedig nem. Szegény Dorka dögkútra került nagy valószínűséggel. Hát, az ő elgondolásán is nagyon csodálkoztam. Meg a naivságán is...

Felmentem most a lakására, már egyébként 1x voltam nála Pesten. Kb. 8 éve költözött el innen a mi lakótelepünkről.

Egyszer csak megkérdeztem, hogy mikor volt utoljára mifelénk. Szinte zavarba jött és ment a naptárához, majdhogynem magyarázkodott, mert a múlt hónapban 3 napot volt itt, de eszébe sem jutott, hogy megkeressen. A zavarának pedig az az oka, hogy igen sokszor mondtam már neki, hogy szóljon, ha jön - mert tudom, hogy szokott járni ide -, hogy tudjunk találkozni, akár feljöhet hozzám, ha tudok veszek ki szabit, csak szóljon,

Sosem tette...:-(((

Na, akkor miért is erőltetem én ezt az egészet?

Mert hülye vagyok...

Találkozás egy régi ismerőssel

A pesti kirándulásom alkalmával, találkoztam 1 volt általános iskolai barátnőmmel. Tényleg jó barátnők voltunk, valameddig tartottuk a kapcsolatot még azután is, hogy mi elköltöztünk.

Aztán ő Ausztráliába szakadt, úgy talált meg engem még az iwiw-en több évvel ezelőtt. Tavaly visszaköltözött Magyarországra, azóta most találkoztunk először, de alkalmanként váltottunk 1-1 üzenetet a facebook-on és 1x - 2x telefonáltunk is.

Többször mondtam neki, hogy bármikor szívesen várom őt és a férjét, akár, ha csak erre járnak vagy még inkább úgy, hogy eltöltenek nálam -  velem 1 napot. Tudom, hogy Tokajban laknak rokonai, akár útba is ejthetne.

Mint kiderült, jártak Tokajban, de eszükbe sem jutott, hogy bejöjjenek hozzám. Kicsit rosszul esett.

Egyébként nagyon őszintén beszéltünk egymással és úgy gondolom, hogy sok mindenben egyetértünk, közös a nézetünk és ez jó.

Mindettől függetlenül nem tudom, hogy mi lesz a folytatás. Valószínűleg, ha én nem keresem, ő nem fog...:-(

Csalódtam

Most leírom azt a történetecskét, amit tegnap említettem, mert nem akarom a részleteket elfelejteni. Gondolni sem akarok rá, de a részletekre szükségem lehet.

Volt 1 gólyafórumos társam. Nem 1, hanem sok, de most 1 konkrétról beszélek, nevezzük Ismi-nek. Egyébként 1 nőről van szó.

Sok évvel ezelőtt engem - többekkel együtt - kizártak a fórumból, mert renitens voltam:-))) Ismi sok mindenben egyetértett a kizártakkal, ő önként kilépett, de alkalmanként tartottuk a kapcsolatot. Néha e-mail váltottunk, sőt telefonáltunk is egymásnak és a facebookon mindketten ott vagyunk.

Tavaly ilyenkor, mikor mentem Pestre, szerettem volna találkozni vele, mert kedvesnek ismertem meg és ő is nagyon szereti az állatokat. Akkor azt mondta, hogy ő nem tud jönni, mert nagyon fáj a lába. Jó, elfogadtam, hiszen már nem fiatal. Mondtam, oké, gyógyuljon meg, én tavasszal úgy is újra jövök. Ebben maradtunk. (Neki egyébként 1 Pesthez közeli kisvárosból kéne bebuszozni a Népligetbe.)

Az ősztől tavaszig eltelt idő alatt eszébe sem jutott, hogy megkérdezze megyek-e Pestre...

Most, mielőtt mentem, még itthonról felhívtam, hogy esetleg tudunk-e találkozni és ajánlottam 1 időpontot. Elfogadta. Abban maradtunk, hogy megpróbál beszervezni néhány gólyás ismerőst, így többen összejöhetünk és sétálunk vagy leülünk a Népligetben. Másfelé nem akart menni.

Nos. A találkozás előtti este 8(!) órakor felhívtam Ismit, hogy akkor rendben van-e a holnapi tali. Erre ő lazán rávágja, hogy ő nem jön, mert csináltatja a fogait és nagyon fáj neki, nem is gondolta volna, hogy ennyire fog fájni. A beszédén nem lehetett érezni, hogy fogcsináltatás alatt áll. Mert azok kicsit másképp, kicsit pöszén beszélnek --- szerintem. Még azt is mondta, hogy úgyis megyek majd tavasszal újra, akkor találkozunk. Mondtam, hogy rendben, semmi probléma, de azért azt még megkérdeztem, hogy ha én most este 8-kor nem telefonálok, akkor ő nem is szólt volna??? Őszintén szólva, nem tudom, hogy mit válaszolt, annyira megdöbbentett. Valamit válaszolt, hogy akart hívni, nem is tudom. De, ha akart hívni, akkor mégis mikor? Mikor már ott állok a Népligetben? Én nem vagyok 1 szarrágó típus, de 1.400.- Ft-omba került volna, hogy elmenjek a Népligetbe, meg vissza apuhoz és közben nem történik  semmi. És megállapítottam azt is, hogy valószínűleg eleve nem szólt senkinek, bár ez szóba sem került, csak erre következtettem. Ha igazam van, akkor ő ezt már előre tudta, eldöntötte, hogy nem jön.

Tegnap volt Bonikám halálának a 3 hónapos fordulója, amiről a facebookon is megemlékeztem, ezt tegnap itt is írtam.

Feltettem a facebookra is a tegnap ide is feltett szép kis szöveget, amit többen lájkoltak, de Ismi írt, érted?, írt, hogy látja, hogy milyen zaklatott vagyok még mindig és kívánja, hogy megnyugodjak, de megért... bla-bla-bla. Na, ezen úgy felhúztam magam - hogy mer ő írogatni nekem még a történtek után -, hogy azonnal kitöröltem a bejegyzését, letiltottam a facebookomról és a telefonszámát is kitöröltem.

Nagyon régen csalódtam ekkorát, régen szartak így a lelkembe, mint most Ismi, nehezen lépek túl a dolgokon, de esélyt sem akarok adni annak, hogy még akárcsak 1x is bármilyen kapcsolatba kerüljek Ismivel.

Kiírom az életemből.

Sajnos, más csalódás is ért, de erről majd máskor...

Úh, ilyen szar volt nekem Pesten?

Már 3 hónapja

Ma 3 hónapja, hogy Bonikám elment. Régen sírtam miatta, de ma sokat. Előtörtek az emlékek, a hiánya.

A facebookon megemlékeztem róla, de nem írtam oda, hogy ma van a 3 hónapos forduló nélküle. Többen lájkolták és 1 ismerős írt is hozzá, aki már nem az ismerősöm, le is tiltottam, mert annyira megbántott, de erről majd máskor írok. Akarok is írni róla, mert nem szeretném elfelejteni, hogy miért is jutottam vele eddig a döntésig.

De most Bonikámról.

Ezt írtam neki, hozzá. Nem az én agyszüleményem, csak pár szót változtattam meg benne, ami szerintem szükséges volt:

Mi is a kutya-ember barátság? Kik is a kutyák? Ezt sosem érthetjük meg.
Ők mások, kétségtelenül jobbak, mint mi emberek. Hogyan is érhetne fel a mi számító és gyarló létünk, az ő tiszta és őszinte lelkükhöz. Hiszen lelkük van...
Mi is a kutyák élete? Játék, evés, ivás és szeretet velünk. Egész nap a gazdira várni, őt kérni. Rettegni attól, hogy ha elmegy nem jön vissza, még a legkisebb helyben maradás is hordozza a hatalmas kételyt.
Valami megfoghatatlan és leírhatatlan kötődés ez, ami semmihez nem hasonlítható. Hozzánk tartozik, s mi tagadhatatlanul hozzá. Minden perc, óra, év csak erősíti ezt a kapcsolatot.
S fel sem tűnik, hogy elrepült az idő...

Hiányzol kicsim :'(

Szeretlek ♥ ♥ ♥

Elgondolkodva pihenés...