A lelkem...

... kicsit megsérült múlt kedden. Már most tudom, hogy a leírásomból nem fog kijönni az a lelki fájdalom, amit akkor éreztem.

Szóval, telefonáltam Lackónak, hogy mikor jön a kajáért. Jajj, b@sszus, mondta, tényleg, a kaja, majd este valamikor jön érte. Ez már nem az első alkalom, hogy eszébe sem jut, hogy főzök neki. Ezt sem nagyon értem... Aztán este, órákkal később újra felhívtam, hogy akkor jön-e még aznap. Mert borzasztó hőség volt és nem szerettem volna, hogy megromoljon a finom étel a meleg konyhában.

Na, nagy nehezen feljött olyan este 9 körül. Hátizsák volt rajta, ez lényeges.

- Épp ezért kérdeztem, hogy egyedül van?

- Persze, mondta, a gyerekek már alszanak.

- Mivel rajta volt a hátizsák, ezért megkérdeztem, hogy hol? Csak lent vannak az autóban?

- Nem, már hazavitte őket - mondta.

- Mire én bátorkodtam megkérdezni, hogy akkor miért van raja hátizsák? Mert nem úgy nézett ki, mint, aki otthonról jön. Mert, ha otthonról jön, nem így szokott jönni, kivéve, ha innen még meg tovább valahova, de valószínűleg éjjel már nem megy tőlem sehova.

- Na, erre berágott, hogy jajj, nem mindegy? Meg, hogy annyit tudok kérdezni és, hogy Vivi sem szereti.

- Mondom, csak egyszerűen meg akartam érteni, hogy ha otthonról jön, akkor miért van rajta hátizsák. Ennyi.

- Egyébként meg az autóban volt és nem akarta benne hagyni - mondta.

Ezzel lezárult a hátizsákos beszélgetés.

De nagyon rosszul esett, hogy nem kérdezhetek semmit. Tőle sem és ezek szerint Vivitől sem. Segíteni jó vagyok, ha szükség van rám jó vagyok. De sosem hívnak fel telefonon. Lackó csak akkor, ha szükség van rám, Vivi soha. Ő inkább írogat a fészbukon. Vivivel július 22-én beszéltem utoljára, mikor Székesfehérváron találkoztunk, a augusztus 07-e van. Azóta csak néhány mondatot váltottuk a facén. De van, hogy napokig ott sem. És, ahogy mondtam, Lackó sem keres sosem. Sem a fészbukon, sem máshol.

Hát, ilyenek a gyerekeim. Valamit biztos elrontottam.

Az idejére nem emlékszem, hogy mikor kérdezték meg utoljára, hogy hogy vagyok. Ha itt patkolnék el a lakásban, napokig fel sem tűnne nekik. Nem keresne senki.

Kicsit félek a jövőmtől. Hol és hogyan fogom végezni...? Biztos nem szerető családban.