Szar család vagyunk. Legalábbis az én szemszögemből nézve. A gyerekeim nem törődnek velem, ami Lackótól megszokott, de Vivivel néha beszélgettünk. Most, hogy meghalt az apja, sztem mély gyászba borult és szarik rám nagyon magasról. Nem tudom hol rontottam el a gyerekeimmel való kapcsolatot, de vmi nagyon nem stimmel. És főleg, hogy én tudom, nem ezt érdemlem a sorstól. Az az érzésem, Vivinek jobb lenne, ha én haltam volna meg és nem az apja. Pedig mit kapott tőle és mit kapott tőlem... Nem számít. Egyiknek sem. Engem nem vonz az élet. Azt sem bánnám, ha holnap már nem kelnék fel. Nagyon magányos vagyok és nagyon boldogtalan. Nem tudom, hogy melyik jobban, de rohadtul mindkettő. Na, ezért nem szeretek élni. Meg azért, mert úgy érzem, a gyerekeim nem szeretnek. Kíváncsi lennék, vajon engem is úgy megsirat-e majd Vivi, ahogy az apjáért tette. De, mint tudjuk, sosem fogom megtudni. Különben nekem akkor már tök mindegy lesz. Pedig az élőkkel kéne foglalkozni. Az exem halála utáni dolgok a gyerekeknek sok százezer forintjukba került. Én hagyok rájuk annyit, hogy még a koszorút is kifizethetik az én pénzemből. És itt lesz utánam a lakás is. A pénzemmel egyre inkább úgy vagyok, hogy minek hagyjak nekik pénzt, amikor annyira nem voltak képesek, hogy elvigyenek a Hortobágyra. Ennyit kértem.
Na, most jól kipanaszkodtam magam, de valóban rossz a lelkiállapotom.
November 02, szombaton itthon voltam. Még csütörtökön csináltam 1 tescós megrendelést, azt hozták kora délután. A napom a szokásos volt, egyébként laza.
Vasárnap fájt a gyomrom valami kajától, de olyannyira, hogy le is dőltem. Kicsit pihentem, aztán jobban lettem és még mostam is 1 adagot.
Mára ennyi. Jóból is megárt a sok, hát még a rosszból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése