Itt lenne a nagy havi zárás, ami igen sok munkával jár, tegnap például túlóráztam, hogy mindent maximálisan előkészítsek. Erre most mi van? Bedöglött a hálózat. Ilyenkor elgondolkodhatunk, hogy mennyire nem tudunk már számítógép, illetve a cégeknél a hálózat működése nélkül dolgozni. Minden a gépen van, minden a hálózaton van.
1976-ban, mikor elkezdtem dolgozni talán még hallani sem hallottam olyanról, hogy számítógép. De a gépeket általában szerettem mindig, örültem akkoriban, ha kaptam 1 új írógépet. Huú, mikor 8 példányban írtam 1-1 levelet. Volt, hogy én magam voltam a számítógép. No, ezt megmagyarázom: mikor valami nagyon szép levelet kellett írni, kiszámoltam a leütéseket, hogy a levél jobb oldala is olyan legyen, mint most a "sor kizárt" és ne olyan, mint az ökörpisilés.
Ma délután nagyon sokszor hívtam V-t, de nem vette fel a telóját. Mondta - még tegnap -, hogy ma Mályiban alszanak, de azt hittem, hogy még hazajönnek melóból valami ruhaféléért. Szóval hívtam, hívtam, hogy ugyan hadd tudjak már valamit róluk. Aztán végül felhívott úgy eset 8 felé. Váltottunk 2 vagy 3 mondatot és ennyi volt. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy miért is vagyok még mindig itt? Hiszen a lányommal nem tudunk beszélni egymással 5 értelmes mondatot. Egyszerűen nincs közöttünk kommunikáció. Csak ülök itthon magamban egyedül. Egyedül vagyok akkor is, ha ők itthon vannak, mert hiába vagyunk többen a lakásban, egyedül érzem magam akkor is. Megsavanyodik a nyál a számban, mert nincs kihez szólnom, nincs kivel és miről beszélgetni.
Olvasom az öcsém blogját is. Hát, ő sem örömében ír. Már gondolkodtam azon, hogy milyen kategóriákba lehetne sorolni a blogolókat. A legjobb az, ha valaki örömében ír. Mostanában hallottam: gasztroblogger. Ő biztos örömében ír.
Aztán van, aki politikai célzattal ír és vagyunk mi - az öcsém is és én is -, akik nem örömünkben írunk. Nem írom, hogy bánatunkban, mert ez nem megfelelő szó ide. Neki sincs kivel megosztani a gondolatait és nekem sem. Nem oszthatom meg senkivel, megosztom hát mindenkivel. Olvassa az egész világ. Már, aki rátalál, mert én még senkinek nem árultam el ezt az elérhetőségemet.
Árpi barátom lesz az első, akivel megosztom. Nemrég nagyon jót cseteltünk a gmail-en. Mondtam neki, hogy írom ezt a blogot és majd megadom neki az elérhetőségét, de rajta kívül egyelőre senki másnak. Kérdezte is, hogy miért pont neki. Mondtam, hogy azért, mert ő elég messze van tőlem, Kanadában él.
Árpinak nagy szerelme voltam tinédzser korunkban. Persze, ő is mély nyomot hagyott bennem... Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával sokat nosztalgiáztunk. Nagyon élveztem, nagyon jó volt. Ő sem 1 boldog ember. Nagyon beteg és a szerelmével - nem velem - a kapcsolata csak plátói.
Nem tudom, hogy fog-e még valaha Magyarországra jönni Árpi, de nagyon szeretném egyszer megölelni. Igazából. Ha egyedül jönne, más is lenne, rajtam nem múlna. Vagy 2 éve járt itthon a barátnőjével. Akkor még "igazi" társak voltak. Én csak utólag tudtam meg, hogy itthon jártak. Nagyon haragudtam, de inkább nem is harag volt bennem, hanem nagyon rosszul esett és főleg csalódott voltam.
Ilával, az egyik fórumozó társammal beszéltem most este telefonon vagy másfél órát. Mostanában nem fórumozik, mert nincs gépe és így net sincs neki. Szeretem Ilát, nem is magyarázgatom, hogy miért, egyszerűen csak szeretem és kész. Sok gondja van neki is, de nagyon örülök, hogy közöttünk társaságra lelt. Egész jól elvagyunk mi öten. Kati, Ila, Adri, Laci és én. Szeretettel tudok csak rájuk gondolni. Mindnyájukra. Persze van, akit jobban szeretek és van, akit "csak" szeretek. Egy tény, nagyon sokat jelentenek nekem.
Ritkán írok, pedig többet szeretnék. Kutyasétáltatás közben olyan jó gondolataim vannak, aztán mire géphez ülök, már nincs kedvem az egészhez. Lustaság? Lehet.
Most is még olyan sok mindent tudnék írni, de egyrészt már nagyon hosszú lesz, másrészt meg fáradt is vagyok.
De azért még leírom, hogy reggel kávéfőzés közben kérdi az igazgató, mi újság.
Mire én: - Mit mondjak?
Erre ő: - Az igazat.
Furcsa válasz nem? Majdnem megkérdeztem, mi ez? Kihallgatás? FBI? CIA? Scotland Yard? Átvillant az agyamon, Úr isten, mit tettem rosszul?
Szóval, nagyon nem jól éreztem magam abban a helyzetben.
Változatlanul sokat gondolok I-ra. Naponta sokszor.
És fáj. Nagyon fáj.
Ma délután nagyon sokszor hívtam V-t, de nem vette fel a telóját. Mondta - még tegnap -, hogy ma Mályiban alszanak, de azt hittem, hogy még hazajönnek melóból valami ruhaféléért. Szóval hívtam, hívtam, hogy ugyan hadd tudjak már valamit róluk. Aztán végül felhívott úgy eset 8 felé. Váltottunk 2 vagy 3 mondatot és ennyi volt. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy miért is vagyok még mindig itt? Hiszen a lányommal nem tudunk beszélni egymással 5 értelmes mondatot. Egyszerűen nincs közöttünk kommunikáció. Csak ülök itthon magamban egyedül. Egyedül vagyok akkor is, ha ők itthon vannak, mert hiába vagyunk többen a lakásban, egyedül érzem magam akkor is. Megsavanyodik a nyál a számban, mert nincs kihez szólnom, nincs kivel és miről beszélgetni.
Olvasom az öcsém blogját is. Hát, ő sem örömében ír. Már gondolkodtam azon, hogy milyen kategóriákba lehetne sorolni a blogolókat. A legjobb az, ha valaki örömében ír. Mostanában hallottam: gasztroblogger. Ő biztos örömében ír.
Aztán van, aki politikai célzattal ír és vagyunk mi - az öcsém is és én is -, akik nem örömünkben írunk. Nem írom, hogy bánatunkban, mert ez nem megfelelő szó ide. Neki sincs kivel megosztani a gondolatait és nekem sem. Nem oszthatom meg senkivel, megosztom hát mindenkivel. Olvassa az egész világ. Már, aki rátalál, mert én még senkinek nem árultam el ezt az elérhetőségemet.
Árpi barátom lesz az első, akivel megosztom. Nemrég nagyon jót cseteltünk a gmail-en. Mondtam neki, hogy írom ezt a blogot és majd megadom neki az elérhetőségét, de rajta kívül egyelőre senki másnak. Kérdezte is, hogy miért pont neki. Mondtam, hogy azért, mert ő elég messze van tőlem, Kanadában él.
Árpinak nagy szerelme voltam tinédzser korunkban. Persze, ő is mély nyomot hagyott bennem... Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával sokat nosztalgiáztunk. Nagyon élveztem, nagyon jó volt. Ő sem 1 boldog ember. Nagyon beteg és a szerelmével - nem velem - a kapcsolata csak plátói.
Nem tudom, hogy fog-e még valaha Magyarországra jönni Árpi, de nagyon szeretném egyszer megölelni. Igazából. Ha egyedül jönne, más is lenne, rajtam nem múlna. Vagy 2 éve járt itthon a barátnőjével. Akkor még "igazi" társak voltak. Én csak utólag tudtam meg, hogy itthon jártak. Nagyon haragudtam, de inkább nem is harag volt bennem, hanem nagyon rosszul esett és főleg csalódott voltam.
Ilával, az egyik fórumozó társammal beszéltem most este telefonon vagy másfél órát. Mostanában nem fórumozik, mert nincs gépe és így net sincs neki. Szeretem Ilát, nem is magyarázgatom, hogy miért, egyszerűen csak szeretem és kész. Sok gondja van neki is, de nagyon örülök, hogy közöttünk társaságra lelt. Egész jól elvagyunk mi öten. Kati, Ila, Adri, Laci és én. Szeretettel tudok csak rájuk gondolni. Mindnyájukra. Persze van, akit jobban szeretek és van, akit "csak" szeretek. Egy tény, nagyon sokat jelentenek nekem.
Ritkán írok, pedig többet szeretnék. Kutyasétáltatás közben olyan jó gondolataim vannak, aztán mire géphez ülök, már nincs kedvem az egészhez. Lustaság? Lehet.
Most is még olyan sok mindent tudnék írni, de egyrészt már nagyon hosszú lesz, másrészt meg fáradt is vagyok.
De azért még leírom, hogy reggel kávéfőzés közben kérdi az igazgató, mi újság.
Mire én: - Mit mondjak?
Erre ő: - Az igazat.
Furcsa válasz nem? Majdnem megkérdeztem, mi ez? Kihallgatás? FBI? CIA? Scotland Yard? Átvillant az agyamon, Úr isten, mit tettem rosszul?
Szóval, nagyon nem jól éreztem magam abban a helyzetben.
Változatlanul sokat gondolok I-ra. Naponta sokszor.
És fáj. Nagyon fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése