Ma 2 hónapja, hogy Bonikám elment. Sokat gondolok rá még mindig, de már nem annyira. Eszembe jut, mikor jövök hazafelé a villamosmegállóból, hogy már nem kell sietnem. És gondolok arra is, vajon hogy viselné ezt az iszonyú hőséget. Nehezen.
Persze, az is felmerült bennem, hogy mi lett volna, ha... ha megpróbáltuk volna még kezelni. Nem tudom... Talán még 1 rövid ideig húzhatta volna, lehet, hogy szenvedett volna, de az is lehet, hogy nem. Végül is, ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, úgy gondolom, hogy mindkettőnknek jobb így.
Betettem a szekrény vitrines részébe a kis urnáját. Jobb ott, mert egyrészt az íróasztalon mindig pakolgattam, másrészt, amikor a gyerekek jöttek úgyis eltettem.
Már nem köszönök neki annyit és nem simogatom olyan sokat, de ez csak azért van szerintem, mert nincs annyira szem előtt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekem könnyebb így. Bármilyen könyörtelenül hangzik kimondani, de ez az igazság.
Nagyon szerettelek Bonikám és most is nagyon szeretlek. Míg élek, Te itt leszel a szívemben, örökre.
Bocsáss meg, Drágám, bocsáss meg ♥ ♥ ♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése