Azt hiszem, unalmas napok következnek. Velem amúgy sem történnek érdemleges dolgok. Ma postára akartam menni, de nagyon esett az eső, így oda nem mentem. Viszont vasalóvíz nagyon kellett, azért elmentem ide pár méterre a kis 100-as boltba. Épp 1 db volt nekik, azt mind elhoztam.
De nem is ez a lényeg.
Ma van Bonikám halálának ez első évfordulója. Ezt írtam az emlékére:
Drága Bonikám, ma 1 éve el kellett engednem téged. Nem könnyű felidézni azt a fájdalmas napot…
Mikor hazaértem melóból, láttam rajtad, hogy nagy a baj. Álltál az ajtóban, néztél rám, jelezted, hogy azonnal menjünk le. Szokásomtól eltérően, át sem öltöztem. Úgy, ahogy voltam, hosszú szoknyában, magas talpú szandálban felkaptalak és szaladtunk le.
Először azt hittem, hogy hasmenésed lesz, de nem jött semmi, semmi. 10-15 perc eltelt, mire belém hasított a felismerés, hogy nem tudsz pisilni. Gondoltam rá, hogy egyszer leáll a veséd, hiszen vesebeteg voltál már kb. 2 éve és minden nap gyógyszereket szedtél, de a felismeréssel szembesülni, letaglózó volt.
Mikor nagy nehezen jött tőled valami, először nem hittem a szememnek, nem, nem hittem. Mert az inkább vér volt, mint pisi.
Láttam rajtad a fájdalmat. Korábban azt mondtam másoknak, hogy nem szenvedsz, de nem is öröm neked az élet. De most fájdalmad volt.
Járt az agyam, őrülten járt, mit tegyek, Istenem, mit tegyek? Felmentünk és én vártam, de bizony azt kellett látnom, hogy a kis pöcörődből vér csöpög.
És akkor meghoztam a döntést, nem engedhettem, hogy szenvedj.
Zsuzsa doktornő egyetlen mondattal sem akart rábeszélni, hogy próbáljunk ki még valamit. Azt mondta, csoda, hogy eddig éltél ezzel a betegséggel, hiszen elmúltál kicsim 16 éves.
Végig, végig veled voltam, simogattalak és elmondtam, hogy téged mindenki nagyon szeret. Utána hazahoztalak a karomban és lefektettelek a helyedre. Így vártunk. Olyan voltál, mint aki csak alszik egy jót.
Este 10 óra körül volt, mikor elvittek tőlem és másnap visszakaptam a hamvaidat. Hazaértél hozzám – örökre.
Az utolsó kispárnahuzatod nem mostam ki, néha megszagolgatom. A tálcád a falnak támasztva áll és a hámod is a helyén marad. Míg én élek és itt leszek ebben a lakásban, ez így lesz. Az oltási könyvedet állandóan a táskámban hordom.
Minden reggel, miután kibújok az ágyból, megsimogatom a kis urnádat és köszönök neked, mert mi ketten voltunk egyek.
Éltél 16 évet, 2 hetet és 3 napot, de a szívemben mindig ott vagy és tudom, hogy valahol vársz rám.
Soha el nem múló szeretettel gondol rád ♥♥♥ – Gazdi mami
Mikor hazaértem melóból, láttam rajtad, hogy nagy a baj. Álltál az ajtóban, néztél rám, jelezted, hogy azonnal menjünk le. Szokásomtól eltérően, át sem öltöztem. Úgy, ahogy voltam, hosszú szoknyában, magas talpú szandálban felkaptalak és szaladtunk le.
Először azt hittem, hogy hasmenésed lesz, de nem jött semmi, semmi. 10-15 perc eltelt, mire belém hasított a felismerés, hogy nem tudsz pisilni. Gondoltam rá, hogy egyszer leáll a veséd, hiszen vesebeteg voltál már kb. 2 éve és minden nap gyógyszereket szedtél, de a felismeréssel szembesülni, letaglózó volt.
Mikor nagy nehezen jött tőled valami, először nem hittem a szememnek, nem, nem hittem. Mert az inkább vér volt, mint pisi.
Láttam rajtad a fájdalmat. Korábban azt mondtam másoknak, hogy nem szenvedsz, de nem is öröm neked az élet. De most fájdalmad volt.
Járt az agyam, őrülten járt, mit tegyek, Istenem, mit tegyek? Felmentünk és én vártam, de bizony azt kellett látnom, hogy a kis pöcörődből vér csöpög.
És akkor meghoztam a döntést, nem engedhettem, hogy szenvedj.
Zsuzsa doktornő egyetlen mondattal sem akart rábeszélni, hogy próbáljunk ki még valamit. Azt mondta, csoda, hogy eddig éltél ezzel a betegséggel, hiszen elmúltál kicsim 16 éves.
Végig, végig veled voltam, simogattalak és elmondtam, hogy téged mindenki nagyon szeret. Utána hazahoztalak a karomban és lefektettelek a helyedre. Így vártunk. Olyan voltál, mint aki csak alszik egy jót.
Este 10 óra körül volt, mikor elvittek tőlem és másnap visszakaptam a hamvaidat. Hazaértél hozzám – örökre.
Az utolsó kispárnahuzatod nem mostam ki, néha megszagolgatom. A tálcád a falnak támasztva áll és a hámod is a helyén marad. Míg én élek és itt leszek ebben a lakásban, ez így lesz. Az oltási könyvedet állandóan a táskámban hordom.
Minden reggel, miután kibújok az ágyból, megsimogatom a kis urnádat és köszönök neked, mert mi ketten voltunk egyek.
Éltél 16 évet, 2 hetet és 3 napot, de a szívemben mindig ott vagy és tudom, hogy valahol vársz rám.
Soha el nem múló szeretettel gondol rád ♥♥♥ – Gazdi mami
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése