Megérkezett...

... 2017. Átléptünk 2017-be. Semmi különös. Igazából még tavaly akartam írni ezt a bejegyzést, de nem jött össze.

Nekem december 31. is ugyanolyan nap volt, mint a többi. Reggel felkeltem és vélhetően ma reggel is felkelek majd és végzem a dolgomat, azt, amit akarok.

Áh, nem akarom magam sajnáltatni, jó ez így nekem, bár rendkívül magányos vagyok. Talán 2009-ben szilvesztereztem utoljára Isvánnal. Mezőkövesden voltunk, mellesleg nagyon jó volt, 1 kis családias szállodában voltunk. Emlékszem táncoltunk is. Éjfélkor volt tűzijáték.

Azóta egyedül vagyok. Nézem a tv-t. Legalább azt nézhetem, amit akarok. Ha-ha. Hát, ezek nem igazán örömkacajok, inkább öngúny. Ez van, de jó ez így.

Egyébként is, elengedtem Istvánt. Úgy érzem, hogy elengedtem. Ennek több oka van. Egyrészt ő bunkó velem. Én mindig írtam neki a szülinapjára, névnapjára, ő nekem sosem. Talán 1x írt a névnapomra. Írtam karácsonyra, szilveszterre, volt, hogy húsvétra is. Aztán vagy reagált vagy nem. Áh, a végtelenségig sorolhatnám a velem való bunkóságát. Ja, és kivétel nélkül, de tényleg kivétel nélkül minden levelezésünk úgy fejeződött be, hogy 1x csak nem válaszolt.

A másik ok és ez  fő ok, hogy már kezdek összemenni. Sosem voltam magas, inkább mélynövésűnek mondanám magam a volt 157 centimmel. Nagy nehezen eljutottam addig, hogy megmérjem magam és már csak 154 centi vagyok. Tudtam, hogy rossz lesz a lelkemnek. A beépített szekrény oldalán már több hete ott a ceruzás vonal, de a centit csak tegnap tettem hozzá. Hát, ez van, sajnos. Tudok tenni valamit ellene? Nem tudom... 

... és a másik ok, hogy kövér vagyok. Most már tényleg kissé molett vagyok. István olyan 55 kilósan ismert, de volt, hogy alig voltam 50 kiló, mikor ugyebár rájöttem, hogy komoly kapcsolata van mellettem, vagy inkább én vagyok a másik mellett, ahogy egyre inkább elhanyagolt. Na, azért 50 kilósan szarul néztem ki, ezt többen is mondták egymástól függetlenül. Azt hitték, hogy beteg vagyok... Emlékszem, alig bírtam megenni 1 fél zsömlét, de aztán ez elmúlt, sikeresen összeszedtem magam, felküzdöttem magam 63 kilóig, ennyi vagyok most.

Mostanság igazából az evés az egyetlen örömforrásom, ami rendkívül helytelen, tudom.

Ma, dehogy ma, tegnap:-))) megettem a maradék narancskrém levest, isteni volt, ilyet főzök máskor is. Viviék jönnek hétvégén, biztos megfőzöm. Ha nekik nem kell, majd megeszem én.

És kocsonyát is főztem, kicsit vagyis keveset. Én már képes vagyok kicsit is főzni. 4 kis műanyagtálkába osztottam szét és nagyon finom lett. Már most éjszakára nem mertem sokat enni belőle, de alig várom a reggelt.

Na, csak azért hangsúlyoztam, hogy képes vagyok kicsit (keveset) főzni, mert tegnap Áginál halomban állt a kaja, miközben ő is egyedül van és alig bír mozogni, olyan dagadt. Istenem, nem akarok úgy elhízni, mint Ági. Volt nála rántott csirkemáj, párizsi csirkemell, épp 1 iszonyatosan nagy fazék kocsonyát főzött. Amikor ott voltam már főtt, de legalább még 1 kiló csülköt beletett a többi hús mellé. És volt még mákos és diós bejgli valamint mézes krémes süti. Ennyi az, amit én láttam, amiről tudok. És közben mondja, hogy egyre több kaját dob ki.

Én már képes vagyok 20-25 deka húsból pörköltet vagy bármit elkészíteni és eszem legalább 2 napig. Például fasírtból elég sok lesz.

Emberek, BÚÉK!:-)))

Akit szeretek annak azt szoktam kívánni, hogy teljesüljön az, amit ő szeretne. Szerintem ez a legnagyobb dolog.

Legyen béke és szeretet. Peace and love.

És nem ártana 1 jó zsíros lottóötös:-)))