Különös volt ez a hét az állatok tekintetében. Sok, különös, különleges, jó és rossz élményem volt a héten állatokkal kapcsolatosan.
Kedden a buszból az út mellett láttam bukdácsolni, sántikálni 1 nagyon pici kutyát. Leszálltam, odamentem hozzá. Nyugodt volt, nem sírt, nem szólt 1 szót sem, csak reszketett, mert hideg volt. Jó húsban volt, kis gömbölyű, még szopós. Amennyire értek hozzá, 3-4 hetesnél nem tippeltem többre. Nekiálltam telefonálni az érdekében, hogy valahova elhelyezhessük. Először az állatsegítőket hívtam, akik még eddig sosem segítettek, ha én kértem, de mások is mondják, hogy állandóan arra hivatkoznak, hogy parvo van a menhelyen, ne vigyük most be. Keressek neki én 1 ideiglenes befogadót. Hiába mondtam, hogy ha ez a csecsemő kutya itt marad, reggelre meghal. Nem számított. Nem értem, mi célt szolgálnak az ilyen "állatsegítők", ha ilyen esetben, ami valódi élet-halál kérdése, nem segítenek. Úgy gondolom, hogy nekik kéne 1 nyilvántartásnak lennie, amiben szépen, sorban ott van a sok-sok ideiglenes befogadó elérhetősége és elkezdik őket hívogatni, hogy itt van 1 bébi kutya, akit bizony most el kell látni. De nem, ez a mi állatsegítőinknél nem így működik. Én keressek befogadót a kiskutyának. Hát, nem megy a fejembe. Nagyon csalódtam bennük.
Hosszas, értelmetlen beszélgetés után, reményvesztetten letettem a telefont.
Aztán hívtam Katát, hátha ő tudna valakin keresztül valakit keríteni, mert volt már ilyen példa, ő mesélte.
Nem sikerült ez sem.
Hívtam Andreát, mint a Radikális Állatvédők tagját. A radikális állatvédelem ez esetben annyit jelentett, hogy feltette a Facebookra az általam megjelölt helyet, hogy a kicsi hol található.
Jó félóra telefonálás után, a kiskutyát ott kellett hagynom. A kis lakásomba, a meglévő kutyám mellé nem tudtam hazahozni. Tudom, nem mentség, de borzasztó lelkiállapotban jöttem haza.
Tudtam, hogy otthon van 1 névjegykártyám, amin 1 nő elérhetősége van, aki, mint ideiglenes befogadó adta nekem a kártyáját még régebben. Azonnal megkerestem és felhívtam --- volna, merthogy ez a telefonszám már nem él.
Ezután még felhívtam Ágit, aki 73 évesen állandóan kiskutyát akar, de nem jártam eredménnyel nála sem.
Kutakodtam a neten és találtam még 1 telefonszámot, ami tulajdonképpen meg is volt a telefonomban. Felhívtam ezt a számot, ami 1 László keresztnevű férfié. Nos, hosszasan ecsetelte, hogy ők sem tudnak befogadni senkit, de nem érti az állatsegítőket sem és a politikát sem, fosta a szót a semmiről, a számomra hasztalan dolgokról. Már le kellett ráznom, mert nem tudom meddig nyomta volna a sódert. Az lett volna a lényeg, hogy képes-e befogadni a kiskutyát vagy sem. Igen vagy nem? Minden esetre igyekezett magát kimosdatni, hogy miért nem és, hogy ő miért nem hibás, meg különben is úgy vettem ki a szavaiból, hogy inkább cicás, mint kutyás.
Ezzel ért véget, amit megpróbáltam tenni. Nagyon-nagyon rossz érzés, hogy gyakorlatilag SEMMIT nem tudtam tenni, mindezzel együtt úgy gondolom, hogy, amit a lehetőségeim lehetővé tettek, mindent megpróbáltam.
Másnap a buszon hazafelé úgy ültem, hogy láthassam azt a helyet, ahol volt a csöppség. A legjobb az volt, hogy nem láttam semmit. Vagyis nem láttam sem élve, sem holtan. Fogalmam sincs mit tettem volna, ha ott látom életben...
Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik. 
- Mahatma Gandhi
Szerdán reggel, ahogy mentem ki a villamosmegállóba, egyszer csak 1 fekete rigó landolt előttem az út közepén. Közelítettem hozzá, de nem mozdult, nem repült el, még csak el sem szaladt. Mivel szó szerint az út közepén volt, így a lábammal a járda széléhez tereltem, mert, ha ott marad, akkor a következő autó simán keresztül megy rajta. Szaladtam tovább a villamoshoz, gondoltam, hogy talán a hideg miatt lett valami baja a kis rigónak és majd helyrejön.
De nem így lett. Délután hazafelé menet láttam, hogy ott fekszik a fűben. Elpusztult.
Csütörtökön a reggeli kutyasétáltatásnál nagyon érdekes dolog történt. Egy kiscica kereste a kutyám társaságát. Nem elszaladt a látványunkra, hanem odajött Bonihoz. Face to face voltak, szinte összedörgölték az orrukat, aztán Boni megszimatolta a kiscica popsiját. Számomra megdöbbentő volt, hogy az én kutyám, ha macskát lát, akkor nyüszít, vinnyog, ugat, húzza a pórázt, vagy, ha szabadon van, rohan a macsek után árkon-bokron, úttesten keresztül. Most viszont nem tette. Csendben érdeklődött a cica iránt. Izgatott volt, de nem több. Nem hisztizett.
A fen leírt face to face jelenet még megismétlődött, miközben a kiscica a kapuig kísért minket. Szeretett volna bejönni, hiszen nagyon hideg volt, ki tudja, honnan jött el, szegényke, de nem engedhettem be.
Bonit felvittem, vettem a cuccomat és indultam dolgozni. Fogtam néhány szem száraz tápot, levittem és odaadtam a cicának, aki persze ott állt a kapuban és nyávogott, mikor kinyitottam azt.
Azóta nem láttam.
Bent melóban volt 3 kiscicánk, mindegyik más. Olyan 3 hónapos formák lehetnek most, ott születtek nálunk, 2 anyától. A fekete kis fehér mellénykével, egyedül volt, nem volt testvére, sokáig ő volt a legnagyobb, hiszen nem kellet az anyatejen osztoznia senkivel. A másik anyának 3 kiscicája született, 1 fehér-tarka és 2 szürke, de az egyik szürke elpusztult. Hiába próbáltam megmenteni, nem sikerült.
A kedvencem a fehér-tarka. Kezeltem a szemét többször, mert nagyon csipás volt. Olyan csipás volt, hogy nem is látott rendesen, mert nem tudta kinyitni a szemecskéjét. De szerencsére meg tudtam fogni és szépen tűrte, úgy gondolom, úgy látszott, hogy jól is esett neki, mikor langyos kamillával mosogattam a szemét. Meggyógyult. Kis dörgölődzős lett. Engedte, hogy megsimogassam, hanyatt dobta magát, vakargattam a hasiját, az állát, a fültövét. Szerette:-))) Én is őt. Felvettem a kezembe, dorombolt nekem.
A másik kettő is odajött, érdeklődött, megszimatolták a kezem, de nem tudtam megsimizni őket.
Jut eszembe, a szürke pici cica vagy 1 hónappal ezelőtt megharapott, de rendesen. Vittem nekik kaját és háttal volt nekem, én meg odanyúltam a hátához, erre ő 1 pillanat alatt megfordult és belém kapott. Valószínűleg megijedt. Én is.
Elmentem az orvoshoz, ott azt mondtam, hogy ismeretlen cica harapott meg, így kaptam veszettség elleni oltást.
Szóval csütörtökön délután Gyula kollégám lányának a barátja elvitte a 3 kiscicát. Lacival kerestünk 1 jó nagy dobozt, megragasztgattuk, ahol kellett. Zolinak mondtam, hogy tegyünk rá lyukakat is a levegőnek. A portás beengedte a cicákat a portásfülkébe, ott meg Zoli megfogat őket. Mire én lementem, már dobozban voltak. Vittem pulykasonkát direkt erre az alkalomra, gyorsan összetépkedtem és bedobáltam a doboz nyílásán, mielőtt Zoli leragasztotta. Utoljára a pici fehér-tarka még rám nézett a dobozból. Óh, Istenem. Annyira megsirattam őket (most is). Nagyon remélem, hogy jó helyre kerültek és szép életük lesz.
Felhívtam Gyulának a feleségét, ő megnyugtatott, hogy a lányuk barátja nagyon szereti a cicákat. Fűtött asztalos műhelyben lesznek, nem fognak fázni, bebújhatnak a forgácsba és foghatnak egeret. Néhány napig nem mehetnek ki a műhelyből, hogy megszokják a helyet.
Arra gondoltam, hogy most már nem kell nekik a szabadban tölteni a hideg éjszakákat.
Ezen a képen ugyan sok nem látszik belőlük, de azért ideteszem. A fehér-tarka és a szürke összebújva alszanak. A feketéről nem készült kép. Kár.
Most csak 2 cicánk. Mindkettő már nálunk született. Egy gyönyörű kandurka, ő már legalább 3 éves múlt, ha nem 4. Nem tudom pontosan. A kandurka olyan színű, mint a kis kedvenc, a fehér-tarka. Lehet, hogy ő az apuka. Ki tudja?
A másik cica az egyik anyacica, sima szürke cicus, ő is nálunk született.
A másik anyacica nemrég eltűnt. Néhány hete már nem jelentkezett. Sajnos:-(
Én továbbra is viszem a kaját a 2 cicának.
Ennyit tudok tenni értük.
