Nélküle is megy tovább, mert az időt nem állíthatjuk meg és nem forgathatjuk vissza.
Ma jobban voltam - vagyok, mint tegnap, de a szemem előtt mindenhol ott látom. A lábam óvatosan teszem az íróasztal alá, mert nagyon szeretett itt pihenni, csak nehogy rálépjek, nehogy felébresszem. Általában is bebújt ide, de az utóbbi időben gyakrabban. Talán azért, mert félhomály van ott. Szerette a félhomályt úgy vettem észre. Istenem, ha beszélni tudott volna... mennyi mindent megbeszélhettünk volna, hogy neki jobb legyen. Drága kicsi kincsem♥
Reggel megsimogattam és köszöntem neki és, mikor hazajöttem, akkor is. Itt van most is a szemem előtt, ha nem is nézek konkrétan rá, akkor is látom. Sötétbarna urnácska, aranyszínű tappancsokkal. A másik urna fehér volt, fekete tappancsokkal, lehet, hogy az jobban illett volna hozzá, de nekem ez jobban tetszett és gyorsan kellett dönteni.
Megpróbálok lassacskán felvenni valami új ritmust az itthonléthez, de egyelőre nem megyek sokra a megszaporodott szabadidőmmel.
Ma ugyan mostam, de... kb. ennyi.
Ott van a szennyesben a kispárna huzata, amin utoljára feküdt. Ott volt rajta a pici halott fejecskéje. Simogattuk Lackóval, mintha csak aludna. Mikor Lackó elment - akkor -, volt 1 kósza gondolatom, hogy lefényképezem, de morbidnak találtam azzal együtt, hogy tényleg csak 1 alvónak látszó kutyus lett volna a képen.
Istenem, mikor levágtam a kis szőrpamacsokat a hasáról Vivikének és magamnak, közben figyeltem, hogy nem kap-e oda. Érted? Mintha még élt volna. De ár nem élt...
A facebook-on azt írtam, hogy átkelt a Szivárvány hídon.Egy volt gimnáziumi osztálytársnőm azt írta, hogy nem kelt át. Ott vár.
Igen, valószínűleg vár. Mert mi ketten voltunk egyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése