Ma

2 napja, hogy elment Bonikám.

Ma már elmentem dolgozni.

Tegnap altatóval feküdtem le, ahogy máskor is szoktam. Aludtam is úgy, ahogy szoktam. Nem vagyok jó alvó.

Reggel ráértem a szokásos 4 óra helyett fél órával később ébredni, hiszen már nincs kivel sétálnunk. Furcsa volt a reggeli készülődés. Lelki szemeim előtt mindig itt van. Reggel, ahogy szédülősen kibotorkál, szerintem már ő is utált felkelni ilyen korán Bekukkant a fürdőbe és utána megnézi, hogy mi van a tálkájában. Az utóbbi időben már nem evett ilyenkor. Bezzeg régebben, akárcsak néhány hónappal ezelőtt. Felkeltünk, evett már 4-kor és a séta után, kb. fél 6 előtt. Vagyis 2x evett már korán reggel. Ennek ellenére, mégsem hízott.

Aztán mielőtt elindultam melóba, bejöttem a szobába, megsimogattam a kis urnáját és elköszöntem tőle.

Melóban eltelt a nap. Dolgozgattam, sírdogáltam. Felhívtam a tenyésztőt, akitől vettem még '99-ben, kicsit beszélgettünk, kedves volt, de semmi különös.

Délután nem igyekeztem haza. Tovább maradtam melóban és bementem a városba dolgaimat intézni. Olyanokat, amiket régen terveztem, de nem volt sürgős.

Aztán haza kellett jönni. Haza, az üres lakásba, ahol már nem vár senki.

Az utóbbi időben kapukulccsal jöttem be a lépcsőházba, nem a kóddal, mert az pittyeg és nem akartam felébreszteni az én kicsikémet. Itthon letettem a cuccomat, csendesen le a szandált, aztán a szöszmötölésre felébredt. Hogy hallotta-e vagy érezte, nem tudom. Azért hallott még valamennyit - szerintem. Kijött és én ilyenkor megmasszíroztam kicsit és óvatosan, hiszen már olyan sovány és törékeny volt. Ha megunta, kiment a kezem alól. Már nem tudott vakarózni, már nem tudta megnyalogatni magát, már nem tudott kitörő örömmel fogadni, hanyatt vetni magát. Örült ő, örült, mert jelezte, de már csak öregesen, a maga módján.

Szóval hazajöttem, levágtam a cuccomat a konyhába és bejöttem, köszöntem neki, hogy itthon vagyok és megsimogattam.

Itthon vagyunk, együtt.

Hát, így tudott ő aludni:-)

2002. 01. 09.