Ma egy hete, hogy meghalt az én kis Drágám. Tegnap nem írtam. Érdekes, az idő lassan gyógyít, mert csak akkor jutott eszembe, hogy nem írtam, mikor már kikapcsoltam a gépet. Mindezzel együtt az egy héttel ezelőtti délután minden percét átélem, újraélem. Pontosan. Hogy mi volt, mikor hazajöttem, hogy mennyire rosszul volt, láttam rajta. Aztán a lenti sétánk és utána már csak itthon. Nagyon akart lemenni, nagyon. Aztán elpöttyentett egy újabb véres és alvadt véres pisit, akkor döntöttem, az volt az a pillanat. Akart lemenni, de mondtam neki, hogy nem megyünk már csak Zsolcára. Telefonáltam mindenkivel, akivel szükséges volt és előkészítettem mindent. Vártuk Lackót.
Még egyszer feltettem az ágyra, ahol annyira imádott lenni régebben, ahol az élete nagy részét töltötte nappalonként és éjjelente. De nem akart ott lenni, már utált az ágyon lenni az utóbbi időben. Le sem feküdt, még csak le sem ült,csak irány le, a földre. Persze letettem.
Mikor Lackó telefonált, hogy itt van, felöltöztünk, összeszedtem mindent, lassan nyitottam az ajtót, gondoltam, visszanéz, de nem tette, talán jobb is így. Csak igyekezett le.
A pad mellett pisilt 1 kicsit, nem nagyon láttam, de szerintem nem volt sárga. Aztán odament a tuja alá, ahol mindig kezdte a pisilést, de nem jött semmi, csak a kis lábát emelte meg.
1-2 percet töltöttünk így, szimatolt, próbált pisilni, aztán beültünk az autóba...
Az éjjel vele álmodtam.
Felkeltem, ő utánam jött az előszobába. Megmasszírozgattam, ő hanyatt feküdt, mint régen. (Már nem tudott hanyatt feküdni.) A hátsó lábacskáit kinyújtotta teljesen merevre, mint régen. Ezt nagyon szerettem, mert nagyon aranyos volt és szerintem neki is jól esett, azért csinált így.
Aztán megunta, kiment a kezem alól és, mint egy szellem, elkezdett felfelé "szállni" az előszobában, a teste hátsó része alig látszott. "Berepült" a nagyszobába, ott mintha lett volna valaki.
Ennyi. Ennyire emlékszem. Szerintem most ment el igazából a kis lelke. Elment a Szivárvány hídhoz és vár engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése